A történelmi Magyarország területén számos Gerhát család élt. Közöttük megkülönböztetünk régebben betelepedetteket (ezek nagyrészt a Felvidéken éltek és később onnan származtak tovább délebbi vármegyékbe, közöttük is megkülönböztetünk római katolikus és evangélikus családokat), illetve viszonylag később betelepedett családokat, akik az osztrák határról, illetve távolabbi, német területekről kerültek ide. A család neve német személynév eredetű - Gerhard vagy Gerhart, amely magyar megfelelője a Gellért név. Eredetüket tekintve bizonyosan mindannyian régi német családok (rokoni kapcsolat nem mindegyik között található a név viszonylagos gyakorisága miatt), amelyek beköltözésüket követően eltótosodtak, majd elmagyarosodtak.
Korábbi DNS vizsgálatok két fontos információval szolgáltak a jánoshidai Gerhát család korai eredetét tekintve - először is a család férfiágon az R-M198 haplocsoport tagja, a kb. 1500 előtti közös ősöktől származó, ma is élő távoli rokonaink pedig jobbára Lengyelország területén élnek lengyel és német vezetéknevek alatt, így feltételezzük, hogy a családunk az 1400-1600 közötti időszakban a régi porosz területekről származhatott. A másik fontos felfedezés, hogy családunk rokonságban áll az 1766 körül a Felvidéken, a Nyitraludány melletti Kálmánfalván megtelepedett, ma szlovákul beszélő Gerhát családdal, rajtuk keresztül pedig valószínű, hogy a XVIII. század elején, illetve azt megelőzően valamelyik Nagyszombat körüli Gerhát családból vált ki ez a két ág, ugyanis a XVII. század második fele óta több környékbeli településen is találkozunk ilyen családokkal - köztük Majtényban, a szomszédos Szentábrahámon és Szereden, illetve Jabláncon, amely jelenlegi kutatások szerint eddig a legvalószínűbb eredete családunknak.
A jablánci Gerhát család legkorábbi ismert őse Gerhard János (c.1637-1707), akiről csak halotti bejegyzése révén tudunk - ebben lutheránus jövevénynek van írva. Valószínűleg tőle származott Dorottya (c.1682-1738), Anna (c.1684-1702), és Márton, akik már a katolikus felekezet tagjai, és a helyi anyakönyvezés kezdete óta követhetők a településen. Ismert továbbá egy Gerhát György, aki 1702-ben itt veszi feleségül Ondra Dorottyát. Mártonnak a fia volt Márton (1694-1740), Szedlacsek Borbála férje, illetve az 1698-as születésű György. Idősebbik Györgynek és Ondra Dorottyának volt a fia György (*1703), aki még itt helyben veszi feleségül Hornyák Annát 1735-ben, illetve János (*1715), mindkét fiúnak azonban a későbbiekben nyoma veszik a településen.
Jánoshidán 1739 körül telepedett meg a Gerhát család egy 1716 körül született János személyében, akinek 1766-os bérmálási anyakönyvéből derül ki, hogy egy bizonyos György fia volt, ennek a Györgynek azonban Jánoshidán semmi nyoma nincsen. Az 1766-ban Kálmánfalván megtelepedett ág családfője 1773-ig szintén egy György volt, akinek azonban halotti bejegyzését hasonlóképp nem találjuk a helyi anyakönyvekben. Bár a jánoshidai János édesanyját bérmálkozási anyakönyve Anna néven említi, a korabeli anyakönyvek gyakori hibáit, illetve a bérmálkozás során felvett második keresztnevek későbbi gyakori használatát ismerve ez a tény még nem zárja ki, hogy János az 1715-ben Ondra Dorottyától született János lett volna.
Jánoshidán a Gerhát család két főágon származik le: az idősebbik ág alapítója János (c.1716 - c.1770) és neje, Horváth Katalin; az ifjabbik ág alapítója pedig Mátyás (c.1733-1808) és neje, Nagy Katalin. Amennyiben a jablánci családból próbáljuk levezetni származásukat, a jelenlegi legbiztosabb feltételezés, hogy János a fentebb említett György és Ondra Dorottya fia volt, az ő bátyja, az 1703-as születésű György (és neje, Hornyák Anna) lehetett a kálmánfalvi ág megalapítója, vagy pedig ezek unokatestvére, Márton 1698-as születésű György fia; a jánoshidai ifjabbik ágon Mátyás (c.1733-1808) pedig ennek az utóbbi Györgynek lehetett az unokaöccse Mártonon (c.1694-1740) és nején, Szedlacsek Borbálán keresztül. Természetesen ezek ezen a ponton csak feltételezések, amelyekre egyelőre döntő bizonyíték nem került elő.
A család legkorábbi nyomait Jánoshidán a keresztelési anyakönyvekben találjuk. Jánosnak és Katalinnak 1740-1767 között tíz gyermeke születik, akik közül öt bizonyítottan megéri a felnőttkort, és akik közül négyen házasodnak. A gyermekek keresztszülei között (illetve János 1766-os bérmaapjaként is) többször visszaköszönnek a viszonylag ritka Szakovics és Kolkovics vezetéknevek, amelyek a Gerhát névvel azonos időben jelennek meg a településen, és amelyeket beköltözésük előtt szintén Nagyszombat környékén látunk, többek között a korábban említett Jablánc közvetlen szomszédságában fekvő Pozsonynádasdon, ezzel tovább erősítve családunk feltételezett eredetét.
Bár az anyakönyvek alapján már 1740 eleje óta követhető a család Jánoshidán, az 1741. és 1744. évi összeírásokban még nem jelenik meg különálló családfő - ezáltal arra következtethetünk, hogy zsellérsorban éltek a Gerhátok. Első nyomuk, mint házas jobbágyok, az 1752. évi összeírásban van, ahol is az idősebbik ág alapítója, János az egész család feje. A családi gazdaság szántóföldjeik mellett János 2 ökréből, 2 lovából, 1 tehenéből, 2 marhájából, és 9 sertéséből állt. A családi ház ekkoriban a Zagyva partján állt, ahol az a folyó 1746 óta való többszöri áradása miatt 1762-re szinte teljesen elpusztult. Ilyen megpróbáltatások mellett nem csoda, hogy 1753-ban János feliratkozott Redl Ferenc bécsi kamarai jószágigazgatónál, hogy több helyi családdal a vajdasági Zentára költözzenek, azonban a szervezett áttelepítés, úgy tűnik, meghíúsult, és a család maradt Jánoshidán, ahol Mária Terézia 1769-es úrbérrendezésekor János féltelkes jobbágy, a helyi Premontrei Rendnek, mint földesurának évi 26 napnyi marhás, vagy 52 napnyi kézi robottal szolgálva. Mivel a helyi házassági és halotti anyakönyvek ebben az időszakban elvesztek, egyben ez az összeírás János utolsó ismert nyoma is.
A család elköltözési törekvései különben János zentai próbálkozásával nem értek véget, ugyanis János két lánya is kiköltözött a településről az esküvőjüket követően. Gerhát Mária (1740-1779) még itt, Jánoshidán volt 1762-ben Olasz Mártonnak (feltételezhetően egy helyi kisnemesnek) a felesége, majd ennek halála után 1769-ben Jászladányban Rimóczi Gáborhoz ment feleségül, akivel 1772-ben még Jászladányban, majd 1774-től Karcagon éltek, ahol Mária 1779. április 4-én hunyt el. Mária húga, Gerhát Anna (1747-1807) férjével, Sipos Jánossal a Csongrád vármegyei Kistelken lakott, ahol 1779-1787 között négy fiuk született, azonban a család később visszaköltözött Jánoshidára, és Anna is itt hunyt el 1807. május 29-én.
Ebben az időszakban, az 1760-as években bukkan fel hirtelen a fiatalabbik ág alapítója, Gerhát Mátyás (c.1733-1808), akinek nejével, Nagy Katalinnal (c.1742-1804) együtt 1764-1779 között nyolc gyermekük születik. A nyolc gyermek között csupán két fiún, Mártonon (1766-1835) és Mátyáson (1771-1825) keresztül aztán a következő generációban huszonhárom gyermekkel terebélyesedik tovább a család, azonban Márton ága férfiágon ebben a generációban ki is hal, és Mátyás ága is főként leányágon terebélyesedik tovább egy-két fiúutódot leszámítva.
1787-ből fennmaradt Jánoshida telekkönyve, amelyben a Gerhátok már két családfő alatt két külön házban élnek. Az idősebbik ág feje János, aki valószínűleg már a családalapító János fia volt (minthogy ez a János ekkor már csak negyedtelkes). Ifj. János 1756-ban született, és 1778-ban a szomszédos Zagyvarékason vette feleségül Fábián Imre (1734-1796) és Győre Erzsébet (1742-1771) lányát, Fábián Katalint (1760-1827), akivel a jánoshidai házban kezdtek közös életet. A családi ház 40-es szám alatt a helyi templom követlen szomszédságában állt egy külön telekkel a Zagyva partján, ahol a térkép még mutat egy másik épületet - valószínűleg a család Zagyva által megrongált korábbi házát. Az ifjabbik ág Mátyás (c.1733-1808) feje alatt a 48-as számú házban élt, pár házzal arrébb.
Az alábbi, 1787-es telekkönyv alapján készült interaktív térkép kékkel mutatja János (c.1716-c.1770) és sárgával Mátyás (c.1733-1808) szántóföldjeinek pontos helyeit a tótkéri földjeik kivételével, illetve a település közvetlen keleti határában fekvő kenderesföld kivételével, ezek ugyanis a korabeli térkép alapján nem voltak beazonosíthatók. A település és a tőle nyugatra fekvő, zölddel jelölt tíz dűlő által közrezárt, ma már agrárosított rész 1787-ben még közlegelő volt.
Az 1780-as/90-es évektől kezdődően a család már erős gyökeret ver a településen, gazdaságuk és házasságaik révén később már módosabb földműves, kisbirtokos családdá váltak, a hitélet fontossága hétköznapjaik viszonylatában pedig a keresztneveikben is megmutatkozik. A fiatalabbik ágon már 1779-ben találkozunk a viszonylag ritka Gerhát Cecília (1779-?) névvel. Az idősebbik ágon János (1756-1818) és Fábián Katalin gyermekei között is találkozunk ritkább, illetve szentek után adományozott nevekkel, így Gerhát Franciska Johanna (1789-?), Gerhát Nepomuki János (1795-?), illetve Gerhát Elek Kelemen (1802-1856) neveivel. A 19. század közepétől egy ágon már visszatérő a Flórián név is, amelyet először az imént említett Elek Kelemen adományoz 1826-ban született (és ugyanebben az évben elhalálozott) fiának. Elek Kelemen unokaöccsének, Gerhát Józsefnek (1811-1864) és Sinka Borbálának volt a fia családunk első Ferenc tagja (1837-1837), illetve Gerhát Joachim is (1850-1850), azonban mindketten elhunytak csecsemőkorban. Az ifjabbik ágon Gerhát Mátyás (1808-1859) és Zatkó Anna két fia kap a környéken akkoriban ritka nevet - a három hónap különbséggel hirtelen, tragikus módon elhunyt Gerhát Barnabás (1848-1873) és Gerhát Norbert (1853-1872). Barnabás a Jászkun huszárezred 3. századának közvitéze volt, aki szabadsága idején hunyt el, míg öccse, Norbert egy bizonyos Szendi tanyáján hunyt el 1872. november 16-án egy ekkor zajló kisebb kolerajárvány áldozataként. Mindkét testvér a Jánoshidától délre fekvő Tetemház nevű domboldalban lett eltemetve, ahova a jászberényi tanyákon élők temetkeztek, és amely onnan kapta a nevét, hogy a domb aljából a Zagyva folyó olykor régi csontokat mosott ki.
Szintén az ifjabbik ágon Gerhát Imre (1799-1871) és Tóth Apollónia (1804-1862) lánya volt Gerhát Genovéva (1840-1923), illetve az utóbbi testvére a család első Gábor nevű tagja (1829-1855), aki nejével, Homoki Máriával csak három évet élhetett együtt korai halála előtt. Gyermekük nem született. Genovéva és Gábor testvére volt családunk fényes tagja, Gerhát József (1827-1853) is, aki 1848. szeptember 11-én csatlakozott a honvéd hadsereghez, és egészen a szabadságharc végéig harcolt, 1849. októberében Komárom várában kapva elbocsátólevelet. A szabadságharc után Józsefet a 32. gyalogezred 3. gránátos százada sorozta be. Szolgálata során Trieszt kikötővárosába került, ahol az osztrák katonai kórházban 1853. augusztus 6-án hunyt el tífuszban. Végső nyugalomra a trieszti katonai temetőben helyezték.
Az 1848/49-es szabadságharc idején a kötelező éves hadiadó keretében Gerhát János szépapám (1807-1879) és nagybátyja, Elek (1802-1856), mint szomszédok, együttesen 10 forint 59 krajcárral járultak hozzá a szabadságharchoz. János szépapám emellett gyapjút is szolgáltatott be a községnek. Gerhát Imre (1799-1871) 1 forint 14 krajcárt adózott, illetve 1849. május 2-án katonai fuvarozást vállalt. Gerhát Mihálynak (1795-1862) a múlt évi hátralékkal 11 forint 26 krajcár volt az 1848. évi hadiadója. Gerhát József (1811-1864) 1848-as hadiadóterhe múlt évi hátralékával 2 forint 38 krajcár, ifjú Gerhát Márton (1804-1883) pedig valamivel több, mint 3 forint adót fizetett be ugyanekkor, János szépapámhoz hasonlóan gyapjút is beszolgáltatva.
A család többi katonaviselt tagjai közül ismert az ifjabbik ágon Mihály és Tóth Erzsébet fia, Gerhát János (1840-1916), aki 1868-ban Haller huszár, Gerhát Flórián ükapám (1847-1916), aki 1870-ben az 50. Honvéd zászlóalj gyalogosa, 1872-ben szolgált Gerhát István (1827-1855) és nemes Berkó Viktória (1832-1855) fia, Gerhát István János (1853-1938). Gerhát József (1856-1886), Imre (1832-1902) és Farkas Erzsébet fia 1878-ban már hadkötelességének eleget tett. 1889-ben szolgálhatott János is (1867-1952), János (1830-1912) és Tóth Terézia (1832-1908) fia, akinek ebben az évben az esküvője a Hadügyminisztérium engedélyével történt. Az első világháborúban szolgáltak közül négy családtagot sikerült bizonyosan azonosítani. Családi emlék és egy fénykép alapján ismert, hogy dédapám, Gerhát János (1890-1954) is szolgált, azonban az ő szolgálatáról írásos nyom nem maradt fenn. Tudjunk azonban, hogy a Magyar Királyi 29. Honvéd gyalogezredben szolgált a fentebb említett István Jánosnak (1853-1938) a fia, Gerhát István (1879-1961), Kátai Franciska férje, aki 1916. július 29-én megsérült. Ugyanitt szolgált Gerhát Orbán (1852-1939) és Sülyi Rozália fia, Gerhát János is (1886-1915), aki 1915. januárjában a kezén sérült meg lövés által, majd a szolnoki kórház megjárta után visszament a seregbe, és pár hónappal később a szatmárnémeti katonai megfigyelőponton hunyt el, miután gyomrán újabb lövés érte. Családunk tagja lehetett továbbá az az 1898-as születésű Gerhát János is (minden bizonnyal János (1867-1952) és Farkas Erzsébet (c.1872-1951) fia), aki hasonlóképp a 29. gyalogezred tagjaként a veszteséglista szerint 1917-ben hunyt el. Születési helye Jánoshegyként lett feljegyezve, ez azonban minden bizonnyal Jánoshidára utal, ugyanis Jánoshegy nevű település csak a Felvidéken és Erdélyben volt ekkor, ezekről a területekről pedig a budapesti székhelyű 29. Honvéd gyalogezred nem sorozott be katonákat.
A kiegyezés időszakában költözik át Szegedre Gerhát János (1807-1879) és Szénási Erzsébet (1810-1849) fia, Gerhát Lőrinc (1838-1914) szűcsmester, aki itt Bokor Annát veszi feleségül, és aki később a MÁV-nál dolgozik lámpakezelőként. Rajta keresztül a család ezen ágának Gerhardt formában rögzül később a neve. Lőrinc 1877-ben 20 krajcárt adományoz "a török menekültek javára, kiket mindentől megfosztott és földönfutókká tett az orosz és bolgár brutalismus." Mesterségéből kifolyólag Lőrinc ismeretsége a városban leginkább a többi mesteremberre terjedt ki, rajtuk keresztül azonban Szeged befolyásosabb köreivel is kapcsolatba került. Gyermekei közül Anna 1899-ben Pálfy András bognármester fiához, Pálfy András Miklós kovácssegédhez (1873-1953) megy feleségül. Imre, aki állami vasúti levélkézbesítőként dolgozott, ugyanebben az évben Ótott-Kovács Pál építész unokahúgát, Ótott-Kovács Rozinát veszi feleségül, majd 1901-ben édesanyja után Bokorra magyarosítja vezetéknevét. Gerhardt Lajos István (1878-1921) eleinte szegedi, majd gyulai díjnok, ezen utóbbi városban hal meg 1921-ben. Dédapám unokatestvérei közül úgy tűnik, a legidősebbik, Gerhardt József Sándor (1868-1907) vitte a legtöbbre, aki tanítói pályára került, és először még Kiskundorozsmán, illetve a közeli tanyákon vállalt munkát (1890-ben például a rókabögyösi tanyán, ahol maga indítványozza az iskola körbekerítését, miután meglopják). Később a szegedi belvárosi fiúiskola tanára lett, 1890-ben szegedi népszámlálási biztos, két évvel később pedig a helyi Szabadelvű Párt IX. kerületi végrehajtóbizottságának tagja. 1898-ban veszi feleségül Szabó Kelemen szegedi városi javadalmi biztos lányát, Szabó Ilona Éva tanítónőt, akivel a Bécsi körút 37. szám alatt éltek, és négy gyermekük ismert: Gerhardt József Nándor (született és meghalt 1899-ben), Gerhardt Mária Anna (sz. 1900-ban), Gerhardt István Tamás (sz. 1901-ben), és Gerhardt József Heibert (született és meghalt 1904-ben). Bár ekkor még csak 39 éves volt, az 1907-es tanév kezdetekor a helyi iskolaszék már napirendre tette nyugdíjazásának témakörét, azonban József Sándor 1907. szeptember 27-én hirtelen (másik forrás szerint hosszas betegség után) elhunyt. A következő évtől özvegyének évi 680 koronát, árváinak pedig egyenként 113 koronát és 33 fillért, összesen tehát 906 koronát és 66 fillért engedélyeztek segélypénzként.
Gerhát János (1890-1954) dédapám Gerhát Flórián (1847-1916) és Sülyi Ilona (1852-1918) fiaként született 1890. december 18-án. A vármegyei levéltár még őrzi helyi iskolai naplóbejegyzését, amely szerint olvasásból, földrajzból, történelemből, polgári jogokból, gazdasági ismeretek elméletéből és gyakorlatából, természetrajzból, és természet és vegytanból jeles tanuló volt, a többi tantárgyból pedig jó értékelést kapott. Magaviselete és szorgalma dicséretes volt. Csupán a családi emlékezet és az itt látható fénykép alapján maradt fenn emléke annak, hogy dédapám katonaviselt ember volt. (A kép Budapesten, a Városliget melletti Adria fényképészeti stúdióban készült az első világháború idején.) Talán katonaidejéből, talán saját apjáról maradt rá, hogy ő maga is szigorú ember volt. Első felesége egy régi elszegényedett nemescsalád sarja, Zrupkó (helyesen nemes zábori Zrupka) Piroska volt. Egy gyermekük, Mária (1915-1916) született, mielőtt a világháború után, 1918. december 28-án dédapám újraházasodott, és a jászszentandrási Dudás Máriát (1896-1991) vette feleségül. Mária törvénytelen gyermekként született, mert édesanyja, Dudás Anna (1878-1973) egy eredetileg jászárokszállási földbirtokos család sarja volt és a családi történet szerint az egyik béresükkel esett szerelembe, akivel a kapcsolatukat édesapja, Dudás Alajos (1855-1943) tiltotta. Nem meglepő, hogy a rangon aluli kapcsolatot Alajos ellenezte, hiszen maga is édesanyján, nemes kecskeméti Pethes Annán (1834-1899) keresztül olyan befolyásos családokból származott, akik nem csak Jászárokszállás, hanem az egész Jászság közigazgatásában központi szerepet vállaltak az 1700-as évek eleje óta (Anna dédapjának öccse, Pethes András királyi nemesi testőr, kesőbb pedig 25 évig a jászok kapitánya volt). Dudás Anna ükmamám később egy Turóczi Ferenc nevű jánoshidai jómódú lókereskedőhöz ment feleségül, aki nevére vette dédmamámat is, így lett később a neve Dudás Máriából Turóczi Mária, és így került a család ezen ága Jánoshidára. Az ő három gyermekük közül volt a legfiatalabb nagypapám, Gerhát János (1928-2013).
1919-ben, a román hadsereg megszállása idején Dudás Mária ükmamám öccse, II. Dudás Alajos (1886-1919) a jászszentandrási tanács tagja volt. (Mária és II. Alajos féltestvérek voltak - ükmamám édesanyja a 22 évesen gyermekágyban elhunyt Molnár Verona Julianna [1860-1882], II. Alajos édesanyja pedig Faragó Angyél volt.) A megszálló csapatok augusztus 1-jén érték el a községet, ahonnan a tanács tagjai Tarnaörs felé menekültek, a község határában azonban a román csapatok körbezárták őket, majd az útszéli árokba fektetve géppuskával és lándzsával kivégezték a tanácstagokat. A tragikus esetnek ma Jászszentandráson egy ükmamám öccséről elnevezett utca állít emléket, a Dudás Alajos utca.
A családi történet szerint még a világháború előtti időkben történt Jánoshidán, hogy egy nagy vihar során megferdült a helyi templom tetején a kereszt, amelyet a Premontrei szerzetesek ki akartak cserélni. Egy zsák búzát ígértek annak a helyi lakosnak, aki felmászik a tetőre és lehozza a keresztet, és nagypapám jelentkezett erre a feladatra, aki le is hozta a keresztet, azonban a jutalmát nem kapta meg, ettől kezdve pedig élete végéig megvetette a papokat. 1950-től Tolna megyében szolgált nagypapám légvédelmi géppuskás katonaként. 1952-től a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozott, 1954-ben állami kitüntetésben részesült (Munka Érdemérem), és 1956-ban Jászberényben vette feleségül nagymamámat, a pusztamonostori és jászberényi felmenőkkel rendelkező Csesznyik Erzsébetet, aki a Jászberényi Tanítóképzőben szerzett pedagógusdiplomát. Nagymamám keresztapja dédapámnak, Csesznyik Andrásnak (1909-1971) katonaévei alatt megismert legjobb barátja, a honvéd térképészszázados, Pordányi Ödön volt (1907-1975), keresztanyja pedig Ödön felesége, abaújvári és abaujdi Csurka István debreceni ipariskolai igazgató lánya, Csurka Lenke színésznő (1903-1963), akiken keresztül nagymamám iskolás évei egy részét, illetve a második világháború nagy részét Csepelen töltötte a Mária utcában. Ekkoriban a Dunaparton játszva nagymamám egy szúnyogcsípés által maláriás lett, és varrónő édesanyja, Szabó Margit Rozália (1908-1966) dédmamám már fekete halotti ruháját is megvarrta, mire hírt kaptak egy új, kísérlet alatt álló oltásról, amelyet a szülők külön beleegyezésével adhattak csak be. Nagymamám ennek révén élte túl gyermekkorát. A második világháború alatt, légiriadó idején a család a Weisz Manfréd gyárba menekült a többi helyi lakossal együtt, ahol egy ablak nélküli, vastag falú, vasajtós központi csarnokban fapadokon várták ki a riadó végét. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Szabó dédmamám a gyárépületbe futva elesett, és a menekülő tömeg alatt eltörte a karját. Csesznyik dédapám eközben légoltalmisként az utcákat járta, ahol egy alkalommal egy becsapódó bomba az utca túloldalára repítette, majdnem véget vetve életének. Csendesebb időszakokban dédapám néha hazajárt Jászberénybe és Pusztamonostorra kenyeret sütni, majd visszahozni azt Csepelre, azonban a személyvonat-közlekedés leállása miatt az utazást csak tehervonatokra felkapaszkodva oldhatta meg. Amikor az egész család otthon volt vidéken, Jászberényből Pusztamonostorra csak a két település közötti sáncokban bújócskát játszva tudtak a gyerekekkel átkelni, így elterelve a gyerekek figyelmét a háború pusztításáról. A háború végefelé, a szovjet csapatok közeledtével Csesznyik dédapámnak Csepelen a Gubacsi híd felrobbantásában kellett segédkeznie. A családi történet szerint ugyanebben az időszakban Gerhát dédapám Jánoshidán több társával feltörte a helyi magtárat, hogy annak tartalmát az éhezők között szétosszák.
Pordányiék révén édesapám 1960-ban Budapesten született. Nagypapám ugyanettől az évtől kezdve több, mint egy egész évtizeden keresztül a Jászberényi Lehel Vadásztársaság elnöke volt, majd a család 1972-73 körül Révfülöpre költözött, ahol nagymamám a helyi általános iskolában folytatta pedagóguskarrierjét, nagypapám pedig környékbeli borgazdaságokban vállalt gazdaságvezetői pozíciót, később, nyugdíjaséveiben pedig főként horgászattal töltötte szabadidejét.
A család férfiágon való teljes leszármazását 1740-1900 között az alábbi dokumentum mutatja:
